2010. január 27., szerda

A függöny, mint költemény

Tegnap találtam egy csodaszép verset egy íróklub oldalán. Nyilván nem a függönyözésről szól, de tekinthetjük az első idevágó költeménynek. Nekem tetszik...

Függöny

Az vagyok.
Egy függöny.
Karnisról lógatnak,
csípnek, hajtogatnak,
csak azért, hogy takarjak.

Takarjam el a valóst,
a lényeget.
Takarjam el
a zavaró fényeket,
és zárjam el
azon réteget,
mi a bentit zavarja,
vagy a kintit zavarná.

De ha Isten is akarná,
testem levakarná
minden egyes ablakról.
S engedné,
hogy én is éljek!
De nem, mint
puszta tárgy!

Engedné,
hogy én is féljek,
reszkessek
egész valómban!
Sírjak, és
sírjanak karomban!

Nevessek önfeledten,
levegőt kapkodva,
nevessek könnyezve,
a térdemet csapkodva,
vagy megvessek
más függönyt,
s lehessek goromba,
s megbánhassam
mit régen tettem,
az öreg koromra...

Érezhessem a szelet,
mi folyton ráncigál,
csodálhassam az eget
ha felköszön szivár'!
Hadd legyen életem!
Hadd színes, vagy sivár!

Hadd vérezhessek
én is valódi sebből!
Tudhassak én is!
S ebből,
meg másból
tanulhassam meg
az összes hibám!

De válaszold meg Te!
(akár ebből vagy másból)
Van-e jogom álmodozni
életem karnisán?

Szerző: janka, a Napvilág Íróklub tagja
Köszönöm a publikálási lehetőséget!
Megjegyzés küldése